1. A kutatási program célja, alapvető elméleti kérdések

​

A területi tőke és az innovációs miliő szerepe a kelet-közép-európai regionális központok fejlődésében című kutatási projekt arra tesz kísérletet, hogy a területi tőke tartalmait, illetve annak megjelenési formáit újszerű értelmezési keretbe helyezze. Kutatásunk egyrészt a kvantitatív elemzési módszereken keresztül vizsgálható tőketartalmak számba vételén, illetve változási dinamikájuk követésén alapul a kelet-közép-európai régió nagyvárosaira vonatkozóan, másrészt pedig a nem kvantifikálható elemek és az azok közötti kapcsolatok mélyebb feltárásával és elemzésével egészül ki, amelyet három magyarországi regionális központban kívánunk elvégezni.

Kiinduló feltételezésünk az, hogy a területi tőke a nagyvárosokban felhalmozott gazdasági, társadalmi és kulturális-szellemi tőke sajátos, az adott egységben az idők során kialakult egyedi, csak arra a térre jellemző együttese. A területi tökeállomány és az azt formáló tényezők hangsúlyai a városfejlődés folyamataival párhuzamosan állandó változásban vannak, az alkotóelemek között fennálló interakciók folyamatosan átrendeződnek. Ezeknek a mozgásoknak a hátterében elsődlegesen a nagyvárosok változatos – gazdasági, társadalmi, adminisztratív-igazgatási, regionális – funkciói, illetve azok átrendeződése áll. Ezen alaphipotézis érvényességének teszteléséhez egyrészt feldolgozzuk a területi tőkével kapcsolatos szakirodalom, valamint a tőketartalmak regionális tudományi értelmezésének eddigi eredményeit, másrészt pedig értékeljük a területi tőkéhez kapcsolódó empirikus mérési eljárásokat, illetve azok szintézise és kritikája alapján új mérési eljárások kidolgozására teszünk kísérletet.

A területi tőke újszerű koncepciónak számít a regionális tudományi szakirodalomban, vizsgálata az ezredfordulót követően került az érdeklődés középpontjába. A fogalom megjelenése az OECD 2001-ben megjelent Territorial Outlook című szakmai anyagához kapcsolható, ebben az esetben a területi tőke az endogén erőforrások olyan sajátos kombinációjaként jelenik meg, amelyek a különböző területi egységek, régiók esetében egyedinek tekinthetők. Alapvető összetevői a környezeti-fizikai tényezők, az immateriális tényezők, illetve a gazdasági-társadalmi interakciók rendszere. A területi tőke ily módon való meghatározása elsősorban fejlesztéspolitikai szemléletet tükröz, a belső adottságok differenciált fejlesztése a hatékonyság és termelékenység növelését célozza (OECD 2001). A részletes és a regionális tudományi gondolkodásra alapvető hatást gyakorló modellt Roberto Camagni alkotta meg 2008-ban. A koncepció hátterében megtalálhatók a tőkefajták szociológiai elméletei (Bourdieu 1999; Coleman 1988, Putnam 2000), kiemelt figyelmet fordítva a társadalmi tőkére. Camagni modelljében a két fő differenciáló tényező a javak és erőforrások birtoklásáért folytatott rivalizálás mértéke, illetve a javak tárgyiasultságának szintje. Előbbi esetben az alacsony rivalizálással jellemezhető közjavaktól a szűkösen rendelkezésre álló magánjavakig terjed a skála, míg a tárgyiasultság esetében tárgyi, vegyes és nem tárgyi javakat különböztethetünk meg. A nem tárgyi javak körében helyezkedik el a humán, a kapcsolati és a társadalmi tőke, melyek közül az utóbbi kettő esetében már nem a verseny, hanem inkább a kooperáció dominál (Camagni 2008). A modell újszerűségét elsősorban az adja, hogy a regionális fejlődés hajtóerői között jelentős hangsúlyt helyez a nem tárgyiasult tényezők figyelembe vételére. Természetesen azt nem állíthatjuk, hogy ez az első ilyen jellegű kísérlet a térségi fejlettség és fejlődés vizsgálatában, de a modell komplexitása, illetve a tényezők új kontextusba helyezése kiemelt figyelmet érdemel. Fontos még megjegyezni, hogy a modell, túllépve a fejlesztéspolitikai irányultságú elméleti megközelítéseken, megfelelő keretet szolgáltat ahhoz, hogy empirikus vizsgálatok kiindulópontja és rendszerező közege legyen, bizonyos mértékben jelen kutatás alapjául is szolgálva.

A területi tőkére vonatkozó, és nagymértékben Camagni modelljére támaszkodó nemzetközi empirikus vizsgálatok tekintetében a regionális szint dominál, azok az elemzési technikák és modellek, amelyek a legszélesebb körben elterjedtek (MASST, MAN-3), ugyancsak ilyen területi szinteket vesznek alapul. A nemzetközi szakirodalomban hasonló súlyt képviselnek a területi tőke bizonyos aspektusait középpontba állító, illetve a komplex megközelítések. Vizsgálatunk szempontjából fontos kiemelni az ESPON területi tőkével kapcsolatos kutatásait egyrészt azért, mert az elsősorban kemény adatokra alapozott, kvantitatív módszerekkel elvégzett vizsgálatok során pontos képet kaphatunk a különféle módszerek, illetve indikátorok alkalmazhatóságáról, illetve bizonyos alprogramok (FOCI, SGPTD, TOWN) esetében olyan vizsgálati irányokkal találkozhatunk, amelyek alapvető területi egységként városokra, vagy funkcionális várostérségekre koncentrálnak (ESPON 2010, 2012 2014).  

Az utóbbi években a hazai regionális tudományi szakirodalomban is megjelent a területi tőke kérdésköre, ám alapvetően elmondható, hogy ezen munkák túlnyomó többsége a fogalmi és értelmezési kérdésekre, a nemzetközi szakirodalomban megjelenő modellek bemutatására, illetve az alkotóelemek vizsgálatára koncentrál (Bodor-Grünhut 2014; Jóna 2013; Lengyel 2012; Rechnitzer-Smahó 2011; Rechnitzer 2016a; Tóth 2010), a koncepciót alapul vevő empirikus vizsgálatok köre jóval szűkebb (Jóna-Hajnal 2014; Kovács-Bodnár 2016; Oláh-Szabó-Tóth 2017; Tóth 2013).

​

2. A városhálózat és a nagyvárosok vizsgálata – hazai kutatási előzmények

​

A hazai regionális tudomány több szinten és dimenzióban foglalkozik a nagyvárosokkal, mint meghatározó területi egységekkel, illetve azok hálózatával. Rövid szakirodalmi áttekintésünkben a hangsúlyt a városkutatás főbb irányaira helyezzük, s ezen belül kiemeljük azokat az elemzéseket, amelyek a hálózatalakításhoz kapcsolódnak, abban jelentenek eligazítást, valamint a nagyvárosi szerkezethez, azok egészéhez, csoportjaihoz, vagy egyes tagjaihoz köthetők.

Az első csoportba kell sorolnunk a városok, városhálózatok kialakulásával, fejlődésével, az urbanizációs folyamat különféle elemeivel, megjelenési formáival foglalkozó műveket. A szélesebb keretekbe való betekintést nyújt Enyedi György (2012) monográfiája, amely az urbanizáció világméretű jelenségének izgalmas leírását adja különböző nagytérségekben, ezáltal eltérő fejlődési pályákat mutatva be. Nagy hangsúlyt helyez a városhálózatokra, azok kialakulására és fejlődési sajátosságaira, de részletesen nem tárgyalja a magyar hálózat sajátosságait. Ennek történeti metszeteit, valamint annak alakulását tekinti át Beluszky Pál (1999) szintén klasszikusnak tekinthető munkájában, ahol kitér a regionális funkciókkal rendelkező városok hálózatára, az annak változását előidéző történelmi, gazdasági tényezőkre. Kiemelendő, hogy viszonylag kevés olyan elemzéssel találkozhatunk, amelyek a hazai nagyvárosok európai és közép-európai összevetésével foglalkoznak, illetve a városok ezen hálózatokban elfoglalt helyének meghatározásával (Horváth 1998, Enyedi 2010, Tagai 2010). Érintőlegesen ide kapcsolódnak még azok a munkák, amelyek a kelet-közép-európai térszerkezet alakulását, a nagyvárosok abban betöltött meghatározó szerepét vizsgálják (Egri-Tánczos 2015; Farkas-Szabó 2014; Rechnitzer 2016b)

Míg Kelet-Közép-Európa városhálózatának fejlődési irányai viszonylag elhanyagoltak a hazai szakirodalomban, addig a városi társadalom és rendszer irányításának szervezésének kérdései erősen felülreprezentáltak. Kiemelkednek azok az elemzések, amelyek a nagyvárosi társadalmak átalakulását tekintik át, kitérve a legfontosabb mozgató tényezőkre (Szirmai 2009, 2013). A városi rendszerek kormányzása (Pálné Kovács 2010), a város és vidék, vagy a központok és agglomerációik együttműködésének alakulása, a térszervezés intézményi kereteinek vizsgálata érdemleges eredményeket mutatott fel (Somlyódyné Pfeil 2012). Izgalmas vita zajlott a várossá válásról, de egyben a városi rendszerek fejlődését meghatározó tényezőkről is (Tóth 2008; Csapó-Kocsis 2008; Kulcsár 2008; Dövényi 2009; Pirisi-Trócsányi 2009; Pirisi 2009). Kutatásunk szempontjából ezen blokk tanulságai abban keresendők, hogy egyrészt a városi társadalom struktúráinak és mozgásfolyamatainak minél pontosabb leírására kell törekednünk, másrészt pedig fel kell ismernünk, hogy pusztán az intézményi keretek jellegének vizsgálata nem elégséges a hálózatok és az azokban megjelenő, jól elhatárolható jellegzetességekkel rendelkező csoportok összehasonlításához.

A városi funkciók (erőforrások, intézmények, szerkezetek) és azok térbeli hatásait elemző alapos módszertani ismereteket nyújtó kutatások (Bajmócy-Kiss 1999; Szigeti 2002; Nagy 2011; Tóth 2011) segítettek a regionális szerepkörök egyértelmű elhatárolásában, azoknak a funkcióknak a kiválasztásában, vagy megerősítésében, amelyek a városok térbeli hatásait jól közvetítik.

Az utolsó blokkba soroltuk azokat az irodalmakat és elemzéseket, amelyek a városi hálózatokra vonatkoznak. A hálózati elemzéseken belül több témakört lehet elkülöníteni. Az első a fejlesztési stratégiák blokkja, ahol az alapvető kérdés, hogy milyen szerkezetek kialakítása történjen meg a jövőben a hálózatban, annak egyes csomópontjai (regionális központok) milyen szereppel és funkciórendszerrel rendelkezzenek, és milyen viszonyrendszerek működhetnek Európa más nagyközpontjaival és a többi magyar várossal (Faragó 2006; Faragó 2008; Faragó 2009; Barta 2009). Ehhez kapcsolódik a regionális központok értelmezése, pozíciójuk és szerepük meghatározása, a térbeli növekedési pólusok leírása, azok működésének körbejárása és a kapcsolódó fejlesztések meghatározása (Rechnitzer 2007; Horváth 2007; Lengyel 2007; Faragó-Lux 2014). A városhálózat szerkezeti sajátosságainak elemzése a következő nagy vizsgálati terület, ebben két irányt különíthetünk el; az egyik az általános szerkezeti elemzés, amikor a fejlődési irányok értékelése történik meg, segítve ezzel a tervezést (Salamin-Radvánszki-Nagy 2008), valamint a szerkezetet alakító nagyvárosok, központok helyzetének, különböző funkcióinak vizsgálata és ebből a hálózatszervezés irányainak számbavétele (Csomós 2013, 2017; Tóth-Nagy 2013).

S végül, de nem utolsósorban témánk szempontjából meghatározó kérdések a városhálózat alakításában az innovációk a megújítások megjelenése, illetve az azokat jellemző tényezők és a szerkezetet alakító további faktorok (gazdaság, társadalom, népesség, intézményrendszer) kapcsolata, kölcsönös egymásra utaltsága (Rechnitzer 1993, 2016a; Lengyel-Rechnitzer 2000; Rechnitzer-Csizmadia-Grosz 2004; Grosz-Rechnitzer 2005; Rechnitzer-Páthy-Berkes 2014). A kapcsolatelemzések lehetőséget adnak arra, hogy típusokat határoljunk le, keresve azokat az összetartozó, azonos fejlődési pályát mutató városokat, amelyekben a vizsgált tényezők sokasága valamilyen mértékű egyezőséget tartalmaz, s ezzel hasonló szerepük lehet a hálózat egészének alakításában, de a térszerkezet formálásában is.

A hazai kutatási irányokból megállapítható, hogy a nagyvárosok városhálózatban betöltött szerepének elemzésében változatos dimenziókban mutathatunk ki eredményeket. Ezek döntően olyan extenzív statisztikai forrásokra, vagy egyedi adatgyűjtésekre támaszkodnak, amelyek a nagyvárosi funkciók általános leírására szolgálnak, és döntő módon egy-egy időpontra vonatkoznak vagy esetenként időpontok összehasonlítását végezték el. Hiányos volt a hazai kutatásokban a magyar nagyvárosi hálózat közép-kelet-európai összevetése, ezen nagytérségben a nagyvárosok pozíciójának értékelése és azok változásának tudományos vizsgálata. Hasonlóan elkerülte eddig a kutatások figyelmét a nagyvárosok fejlődését hosszú távon meghatározó tényezők kimutatása, azok rendszerbe foglalása, amit a területi tőke fogalmával nevesíthetünk.

​

3. Saját kutatási előzmények

​

A hazai régiók és a városhálózat versenyképességének és innovációs potenciáljának feltérképezésére vonatkozóan az MTA RKK NYUTI keretein belül végzett vizsgálatunk (A magyar régiók és települések versenyképessége az európai térben, NKFP 5/074/2001) elsődleges célja az volt, hogy feltérképezzük a regionális innovációs potenciál alaptényezőit, valamint ezen túlmenően egy olyan vizsgálati keretrendszert alakítsunk ki, amely változatos társadalmi-gazdasági dimenziókban méri a megújító képességet, valamint az innovatív tevékenységmegalapozásához szükséges adottságok meglétét. A vizsgálat segítségével képet kaptunk a hazai városhálózat tagolódásáról, amely nemcsak az elsődleges gazdasági tényezőkön, hanem ezeket kiegészítve egyéb társadalmi adottságokon, jellemzőkön is alapul, valamint kiemelten veszi figyelembe az innováció alapját biztosító humán potenciált és intézményi hátteret. Az elemzések eredményei megerősítették és alátámasztották a városhálózat jelentős mértékű tagoltságáról, illetve a társadalmi-gazdasági erőforrások nagymértékű koncentrációjáról alkotott feltételezéseinket, valamint meglévő ismereteinket, egyúttal adatokkal alátámasztva is rámutattak arra a még mélyebb szakadékra, amely az innovációs tevékenység és potenciál tekintetében húzódik egy szűk elit és a városhálózat többi eleme között. Az innovációs elitbe tartozó települések külön, mélyebb vizsgálata során ezen a csoporton belül is jelentős differenciáltságot értünk tetten, amelynek elsődleges alapja az volt, hogy az innováció humán és intézményi háttere, valamint gazdasági feltételei kevés esetben találkoznak, és gyakorolnak egymásra pozitív hatást a nagyvárosi központok esetében (Grosz-Rechnitzer 2005).

A hazai fogalomrendszerben a Budapesten kívüli agglomerációnak tekintett három nagyvárosi térségben (Győr, Miskolc, Pécs) folytattunk vizsgálatokat a várostérségi együttműködési készségre vonatkozóan az OTKA által támogatott korábbi kutatás keretében (Az agglomerációk intézményesülésének sajátos kérdései a közigazgatási struktúrán innen és túl, OTKA K81789, 2012-2012). E problematika kapcsán megkíséreltük az együttműködésnek, mint nem materiális erőforrásnak a fogalmi értelmezését a magyar közjogi rendszer keretei között.

A 2013-14-ben lezajlott Győri Járműipari Körzet kutatás (A Győri Járműipari Körzet mint a térségi fejlesztés új iránya és eszköze, TÁMOP 4.2.2.A/11/1/KONV-2012-0010) egyik alapkutatási alprogramjának keretében hasonló szemlélettel vizsgáltuk a hazai városhálózat tagozódását. A 2005-ös vizsgálatban alkalmazott indikátorok tartalmi és időbeli aktualizálásával újra elvégeztük a városhálózat tipizálását, kiemelt figyelmet fordítva a változási tendenciák bemutatására. A kapott eredmények azt mutatták, hogy jelentős hangsúlybeli eltolódások nem történtek az elmúlt évtizedet tekintve, hasonló jellemzőkkel rendelkező csoportok alakíthatók ki a városhálózaton belül, viszont egy kettős folyamatrendszer érvényesül, amelynek lényege az, hogy a tagoltság még élesebbé válik, az egyes csoportok távolodnak egymástól, de ezzel párhuzamosan növekszik a belső homogenitásuk. A nagyvárosok esetében tapasztalhatóak bizonyos pozícióváltások, de a struktúra itt is hasonló marad. A kutatási alprogram célja nem csupán a tíz évvel ezelőtti elemzés reprodukciója és a változások követése (Rechnitzer-Páthy-Berkes 2014), hanem ezen túl nemzetközi és makroregionális kontextusba helyezte a hazai városhálózat fejlődését (Hardi-Baráth-Csizmadia-Uszkai 2014; Egri 2014), feltérképezte a nagyvárosi térségek tervezési gyakorlatban való megjelenését (Somlyódyné Pfeil 2014), valamint az empirikus eredmények felhasználásával az általános tipológián túllépve specifikus településcsoportok (Rechnitzer-Berkes-Páthy 2014), illetve kiemelt társadalmi-gazdasági folyamatok (Berkes-Páthy 2014) vizsgálatát célozta meg.